A GALAPAGOS-SZTORI

Amikor 20 évesen egy Equadori barátom képeslapot küldött a Galapagosz- szigetekről, végén a szokásos szöveggel, hogy annyira azért ne irigykedjek: “Klassz lenne, ha te is itt lennél” - akkor elindult bennem a gondolatsor. Én, ott.. A világ végén? Megnéztem és nyugtáztam, hogy valóban nagyon messze, Dél-Amerika Nyugati partjain is túl, onnan még 2 órai repülöútra található ez a tiszta, szinte érintetlen természet valahol a Csendes-Óceán közepén. Lehetetlenség. Mégis úgy érezetem, egyszer el kell jutnom oda. Legkésöbb  50 évesen... 

Sokáig utazási irodákban dolgoztam, rengeteget utaztam, de a Galapagoszra csak nem jutottam el.  Végül úgy gondoltam, amikor már ez a nemes, kerek  szülinapom is megvolt, hogy kezembe veszem az irányítást és magam szervezem meg az utat. Életem legnehezebb szervezése volt: egy évig kerestem a megfizethetö repülöjegyet, bujtam, hogy egyáltalán be-lehet jutni a szigetre, milyen oltás kell, ha esetleg megharap egy iguána. Kétségek és kétes visszajelzések sora: nem teheti be oda   lábát turista, veszélyes, csak hajóval lehet menni, (én pedig tengeribeteg vagyok), a repülöjegy ára csillagászati összeg, stb.

 De végül megragadva az 1 évtized alatt erre félretett “ zsák pénzt” férjemmel együtt nekivágtunk az ismeretlennek, hogy egy hónap alatt bejárjuk Dél-Amerikát és a Galapagoszt.  

Ez talán nem tünik olyan igazi célnak, de nekem az volt. Ki volt jelölve, pontosan mikor és hova kell eljutni. Számomra ez egy nagyon fontos út volt,    életem utazása, életem egyik nagy célja. Azért, hogy majd mindig emlékezzek egy helyre a Földön, ahol  világoskék-kristályszínü a tenger, az úszó iguánákra, nyugodt óriásteknösökre, a barátságos pintyekre...